2015. április 29., szerda

Unit


Ökumené ide, vagy oda magam a lelkiismereti, gondolati szabadságot nagyon komolyan veszem és nem látok mást az ősegyházak egységre törekvésében, mint fáradt, egymásba kapaszkodó és talán a földre csúszó verekedőket. 

Egyik sem bír a másikkal és sokaknak ezen egyházak egykori szembenállása a történelem homályába vész.

forrás:evelet.hu

Talán nem is Istentelen cselekedet a békét, a megegyezést keresni, de ismétlem én ebben nem hiszek. Az erő birtokában ilyen tárgyalásokat folytatni, megegyezést, azonosságot keresni, az valami, de nem kifejezetten erről szól a mai bevett egyházak története. Eucharisztia ide, vagy oda ez az a téma, ahol nem ismerek pardont.

Hogy miért nem? Az egyházak évszázadok óta szellemi, lelki bázisként, intellektuális origóként határozták meg magukat és teszik ezt ma is, több-kevesebb sikerrel. Családok, szülők, bizonyos felekezeteknél pedig maguk a hívek (ekkor még csak jelöltek) dönthetnek arról, hogy melyik egyház hitelvei alapján kívánják leélni életüket, nevelni gyermekeiket, melyiket érzik a magukhoz legközelebb állónak.

Azt hiszem abban sem tévedek, ha kijelentem nem bizonyos, hogy minden hívő tökéletesen tisztában van anyaszentegyháza és más egyházak hitvallásai közötti különbséggel, ezért megítélni, felismerni, megtudni hogy számukra melyik a legkedvezőbb, legpásszintosabb csakis a legállhatatosabb hívők jutalma lehet. Az igazi kereső, hívő emberé, aki próbára teszi magát, vagy kiállja a próbát a legkülönfélébb élethelyzetekben.

forrás:fiatalgondolkodok.blogspot.com

Az ilyen hívőket nagyra becsülöm. Tisztelem az elkötelezett, de tudás birtokában (is) elköteleződött embereket, legyen az az élet bármely területe. Ezt végképp nem szűkíteném csak a hit világára. Aki hisz valamiben, az legyen büszke erre, de ne legyen hivalkodó, örvendjen, de ne mulatozzon harsányan ebbéli felismerése felett! Fontosnak tartom, hogy soha ne feledje el a gyökereit, de ez ne a vakbuzgóságot, szűklátókörűséget jelentse! Táplálkozzon gyökerei segítségével, de ne szívja el másoktól az éltető nedvet!

Nem véletlenül igyekeztem ebbe a hosszúra nyúlt bevezetőben kifejteni véleményemet az elköteleződésről, hűségről, büszkeségről. Egy olyan anomáliát tapasztaltam ugyanis, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Régóta böki a csőrömet és ím megírom.

Adott egy mostanság gyakran porondon álló közéleti személyiség, egy helyi közösség vezetője - vagy legalábbis elöljárója - akit el kellene fogadnia mindenkinek jogilag – bár kétségeim ezzel szemben is megfogalmazódnak – ugyanakkor erkölcsi legitimációja ingatag. Ehhez hozzájárul több éves, köszönetet nem érdemlő közéleti szereplése is. Én azonban anélkül, hogy felfedném ki is ez a személy, inkább mesélek egy kicsit róla.

forrás:polopokol.hu

Él – maradjunk annyiban pislákol – egy felekezet, amire igazán büszke lehetne minden magyar. Az illető leszármazottja eme felekezet egyik legkiemelkedőbb egyházi főméltóságának.

Eme felekezet sajátossága, hogy sem a katolikus, sem a protestáns egyházak nem fogadják be soraikba, nem tekintik még csak kereszténynek sem sajátos credoja miatt. Fennállása óta, hol ez, hol az az egyházi tömb mart belé, a legkiválóbb tagjait üldözte, megégette, elpusztította. Folyamatos hitvitában állt ez a mára magyar területeken ugyancsak megfogyatkozott, ám a világban kiterjedt hálózattal rendelkező egyház a többi, ma elismert egyházzal, akik érdekes módon néhány száz éve ugyanúgy pusztították egymást.

De nem akarok történelemórát tartani. Amiről én beszélek, az sokkal több, vagy éppen kevesebb.

Egy ilyen sorsüldözött egyház tagjának lenni, legfőbb méltóságának leszármazottjának lenni, kiváltképp a konzervatív értékrendben több, mint puszta hagyomány, tény, ez már kötelezettségekkel is jár, amire máskülönben roppant büszke lehetne  az egyén. Nem csak a szóban forgó személy, hanem valamennyi tagja.  

Nos, nálamnál rosszabbul emlékezhet e remek felmenőkkel rendelkező neves ember, mivel olyan viszonyt ápol a bevett egyházak vezetőivel, mintha puszi pajtások lennének és dogmatikai értelemben nem lenne közöttük szakadék. Nem is lenne ezzel baj, ha nem pont ő lenne az, akit azok nem sorolnak a keresztények körébe, akinek társaságát keresi. Nem gyűlöletet kívánok gerjeszteni, csak elgondolkodtatni minden felelős szülőt azon a tényen, hogy ez a máskülönben protestánsnak számító egyház szülöttje, gyermekei erkölcsi, hitéleti nevelését a jezsuitákra bízta.

Ismétlem. Nem a középkor dohos levegőjét köhögöm fel, hanem megfejteni igyekszem a megfejthetetlent. Nem 1982-őt írunk, amikor muszáj volt úttörőnek lenni és úgy kellett csinálni, mintha elismeréssel adóznánk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hősei előtt. Nem viszályt szomjazom, hanem stabil értékrendet, elköteleződést, ami nem kell, hogy bárkit is ellenséggé tegyen, de kell, hogy a helyére állítson, meghatározzon, természetesen, amennyiben kiteljesedett lelki életet élő, magát kereszténynek (és ennek a vallásnak a hívőjeként magát meghatározó) egyénről beszélünk. Más esetben az egésznek semmilyen jelentősége nincs.

Mostot írunk, ebben az országban, ahol elméletileg lelkiismereti és vallásszabadság van, de annak felismeréséhez, hogy ez mit is jelent, úgy tűnik némi intelligencia is szükségeltetik. Ennél a személynél biztosan.

De ne legyek egyoldalú, de tehessem fel ezt a kérdést az egyházi iskolákkal kapcsolatban általánosságban is, anélkül, hogy írásommal átcsapnék az egyházi fenntartású oktatási intézmények kritikájába. Melyik egyház nem üzemeltethet saját iskolát, óvodát?

Helyes a válasz, mert mindegyik.

Kérdem én, miért integrálják egybe, még azokon a helyeken is a különböző felekezetű gyerekeket, ahol egyébként mód nyílna a saját felekezet szerinti hit- és erkölcsoktatásra?

Hogy miért rugózok ezen a témán annyit? Nem derült még ki? Eláruljam?

Mert enyhe hányingert érzek, mikor azt látom, hogy az egyházi iskolákban nem elsődleges a hitéleti oktatás, a felekezet szerinti nevelés.

Nem a különbözőségeket kívánom én felnagyítani. Ó nem! Csak azt szeretném, ha már ennyire büszke és öntudatos, erejét, lehetőségeit, képességeit felmérni képtelen és tegyük hozzá kevély minden egyház, hogy magára vállalta az oktatás fontos és nemes feladatát – a 21. század derekán – és képtelen megbirkózni vele, akkor legalább a saját szabályai szerint játsszon tisztán.

Ugyanis nem látom, hogy a jobb elhelyezési feltételeken túl, miben nyújt többletet egy egyházi iskola, mint egy világi, mert tanulmányi téren nem jeleskednek, a lelkiség kritikáját pedig már fent kitárgyaltam. 
Ha már egy gyereket kénytelen a szülő egyházi iskolába íratni - elsősorban vidéken - mert belátható távolságon belül nincs más iskola, akkor az egyház ne legyen álságos és végezze a feladatát.

Ha nincs – mert az oktatásra szánt milliók kivétel nélkül mind az egyházi iskolák ölébe hullanak - megfelelő szintű felszerelés az önkormányzati fenntartású (vagy a KLIKK) és általában vett tanulói környezet nem oly rózsás, akkor nem várható-e el az alapító okiratokban megfogalmazott szintű tanítás? Ha már nekik megadatott pénz, paripa, posztó.

Vagy erre képtelenek? Nem tudják fenntartójuk, a különféle egyházak hitelveit átültetni? Csak az volt a cél, hogy minél több gyereket söpörjenek be önön fontosságuk, megkerülhetetlenségük igazolása végett? Mindegy csak legyenek ők és legyünk mi? (Csak még a mi tartalma és jelentése nem egészen tisztázott.) Fogjunk össze mind, csakhogy bebizonyíthassuk a bebizonyíthatatlant, nevezetesen, hogy nincs élet az egyházi iskolákon kívül?

És ezért tagadjuk meg a gyökereinket is? Mert e neves személy nem tett, nem tesz mást, mint ezt, de olyan égbekiáltó pimasz és gusztustalan módon, ami mindenképpen alkalmatlanná teszi bármiféle közéleti szereplésre.
Ugyanis ott elengedhetetlen a hitelesség, na és annak látszata is. 
Vagy Magyarországon nem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése