2016. december 31., szombat

Láttam egy ölyvet

Láttam egy ölyvet. Ült az útszéli ágon és zsákmányra lesett. Pontosan tudta melyik ágra kell ülnie, melyik fára kell szállnia, hogy táplálékot szerezhessen. Tudatos volt, vagy ösztönös ez a cselekedete?
Mindegy. Ha nem akart éhen maradni változtatnia kellett a helyét. Valószínűleg nem először járt arra, nem először ült azon az ágon. Egyszerű ez mint a pofon. Nem kell mögé többet gondolni, mint ami. Egyszerű célok, egyszerűen elérve, megvalósítva, letudva. Pont.

Nem bonyolultabbak az emberek sem. Nem csak az ösztönlények, az „anyagcsere emberek” nem, hanem elvileg a magas intellektussal megáldottak is sokszor úgy és akkor cselekszenek, ahogy és amikor az szükséges, ahogyan és amikor diktálja belülről valami, amit mindenki másnak nevez. Tudat, lélek, szív, ösztön, vágy és mindezek kombinációja.
 

Nem akarom a teljes emberi létet minden izében széttrancsírozni. Megmaradok a kommunikációnál és azon belül is a legegyszerűbbnél, a leghétköznapibbnál, a szóbeli kommunikációnál. Persze nyugodtan gondoljuk mellé a metakommunikációt is, ami igazán jól ki tudja egészíteni az előbbit.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valaki szépen, vagy csúnyán, kedvesen, vagy durván beszél velünk, akkor gondoljunk az ölyvre. Ha nem is ismer minket a beszélgetőpartnerünk, ha nincs hozzánk kötve, ha nem függ tőlünk, ha érdekei nem fűzik hozzánk, akkor különösképpen megfontolandó a tanács, miszerint bátran vegyük az elmondottakat úgy és annak, ahogyan és amit közölni szándékozott vele a másik fél.

Nincs is szükség arra, hogy a pszichológia vizeire evezzünk ennél mélyebben, hiszen kézenfekvő, hétköznapi, spontán tucatjelenségekről van szó. Hangsúlyozom, a tőlünk független, hozzánk nem kötődő személyek hangja „cseng” a legszebben.

Ha egy autóstárs a letekert ablakon keresztül elküld az anyámba, akkor persze nem kell vérfertőzést elkövetnem, de tisztában kell lennem azzal, hogy a másik valami kivetnivalót lát cselekedetemben, vagy mulasztásomban. Lehet, hogy nincs igaza, de most nem egy objektív döntőbíró előtt kell igazunkat bizonyítani, sőt bizonyítanunk sem kell, csak túlélnünk egy szituációt.

Ha egy férfi kéjsóvár tekintettekkel kísér egy hölgyet, majd füttyent egyet, esetleg megjegyzést is tesz rá, akkor természetesen egy tahó, de abban a helyzetben azt juttatta kifejezésre, hogy bizony, ha olyan nagyfiú lenne, amilyen szépen fütyül, akkor most bizony a hölgyet meg… nem fejezem be a szót.

Feltehetik sokan a kérdést, hogy mi a fenét akarok kezdeni ennyi evidenciával, ennyi közhellyel. Erre a válaszom nem más mint, hogy gondoljanak az ölyvre.
 
 forrás:pixabay.com
 
Ne gondoljanak többet és mást embertársuk szavai mögé, mert azok, amik. Abban a helyzetben, magához a szituációhoz történő a viszonyulásuk érvényes kifejezése. De ezzel még nincs vége.

Kérem, hogy ennek tudatában olyan választ adjon a másiknak, amilyet az érdemel. Magyarán ne mismásoljunk, ne tétovázzunk, hanem beszéljünk, tisztán és világosan! A köntörfalazás, a diplomatikus kifejezésmód sehová sem vezet hosszú- de megkockáztatom rövidtávon sem. Sajnos ma hagyománya van az úgynevezett diplomatikus közlésmódnak, holott nem más az, mint a jellemtelenség elfogadása.

Az pedig az orvosok és gyógyszerészek szerint is káros az egészségre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése